15.fejezet - Elveszve...

Ígértem, hogy karácsonyra meghozom a részt. Tegnap már nem akartam ki rakni, ezért inkább ma. Kellemes Karácsonyi ünnepeket és Boldog Új Évet minden kedves leendő olvasóimnak. Ne feledjetek nyomot hagyni.! Jó olvasást xx

Miután kikavarogtam a székek és asztalok közül, Harry derékon fogott erősen, majd magához rántott.

-          Nem tudok táncolni… - súgtam neki.

-          Ezen ne múljon. Megtanítalak!

Derekamra tette bal karját, közben a másikkal tenyeremet kereste. „Majd én irányítalak” – utasított. Nem gondoltam soha, hogy egyszer vele fogok táncolni. Ez még csak egy apró lehelet ahhoz képest, hogy ő tud. Nem is én lennék, ha nem botlanék meg a saját lábamba.

-          Harry, ez nem megy!! – nézek fel.

-          Ilyen könnyen feladod? Nézd, mindenki minket bámul, mutassuk be mit is tudunk Mi.

-          De akkor se megy. Üljünk vissza. Kérlek. – ráncigáltam akaratosan.

-          Rendben… - fordította el fejét.

Hajamat elrendezve helyet foglaltam Louis mellett. Még csak alig illeszkedtem be hozzájuk, és alig ismerem a srácokat, még is jól érzem magam. Nagyon finom ételeket hoztak ki a pincérek, amik ha Niallon múltak volna rég elfogytak volna. A pezsgők kevésbé voltak erősek, de még is éreztem azt a kevésbé erős, cseresznye ízt. Többször is a boros pohár felé nyúlkáltam, annyira megízlett az ital. A zenék szünet nélkül váltották egymást, ami egy idő után már megszokottá vált. Egy pillanatban felcsendült egy jóval gyorsabb ütem, mire az emberek nagyja felpattanva koptatták cipőjük talpát. Ez a dal valahogy nem tetszett, nem tett eleget az ízlésemnek. Nem mind ha én dönteném el… A székemet hátra felé tolva lassan felálltam, de közben Louis tudakolta hova is készülök.

-          Hova mész??

-          Csak ki megyek szellőzni. Ez a zene valahogy nem tetszik, inkább levegőzök. Ne haragudj, sietek!

-          Rendben.

Mint egy ember özön. Sehol se egy kiút. Mindenki teli torokból kiabál, röhög. Testük ütemre mozgatja magát amitől a legszűkebb kijárat is eltűnik. Szűkösen, de sikerült kijutnom. A levegő arcomat megcsapta amint a vas ajtót tágra nyitottam. Leheletem meglátszódott a ködben. Hűvös volt a levegő, talán még is ki kellett volna vinnem a kabátomat, vagy legalább egy kis pulcsit.  „De úgysem maradok sokáig, csak nem ered el az eső.” – motyogtam. A kissé fagyott korlátba kapaszkodtam és lestem a kivilágított magas épületeket, utcákat. Tökéletes. Hosszabb ideig eltudtam volna nézegetni a kilátást, de valaki hátulról meglökött. Halkabb kiáltást tettem majd hátra pillantottam.

-          Te meg mit keresel itt?

-          Ki jöttem megnézni mit csinálsz. Már majdnem 1 órája kint vagy. Nem fázol?

-          Nem, vagyis.. De… - magyaráztam.

-          Várj, had adjam oda a kabátomat.

Hátamra teríti a bolyhos melegítőt majd hátrál. Lassan megfordul és vissza felé indul mikor valamire felfigyeltem. Valami hidegre, vizesre. Felfelé fordítottam fejem az ég felé de semmit nem láttam. De erre nem kellett sokat várnom, pár percen belül a hajam fehér zúzmarától csillogott, és a megvilágított teret lassan belepte a hó. Hátra fordultam fülig érő mosollyal miközben Hazza is ezt tette. Az ő fürtjeit is belepte a hó. Nevetését már nem bírta visszafogni, így hát fehér fogsora kitűnt.

-          Ez gyönyörű – csodálkozok.

Vissza fordulok a korláthoz majd jobban szemügyre veszem a környezetet. Egy mondatba kezdtem volna, de észrevettem, hogy Harry eltűnt. Széles mosolyom másodpercek alatt eltűnt. Szemöldökömet felhúztam és magamtól kerestem a választ, miért is ment el. A kabátját itt hagyta, rajtam. Ha elment, hogy adjam vissza? Felhúztam hosszú ujját majd a be párásodott karórámra pillantottam. Túl késő van… Vissza indultam megkeresni az asztalunkat. Kétségbe esetten lököm félre a nőket, férfiakat egyaránt. Az idegesség már teljesen ellepte a testemet. „Csak nem hagytak itt.” – nyugtatom magamat. Főleg Louis, ő biztos hogy nem. Több asztal is sorakozott, így még nehezebbé vált a kutakodás. Ledermedtem két magas termetű férfi között, miközben lassan útnak indultak a könnyeim. Nem szeretek egyedül maradni, főleg a nagy tömegekben. A pánik lassan tönkre tesz. „Csak valaki kerüljön már elő, a francba is.” – duzzogok.

-          Louis! Louis! Valaki! – üvöltöztem.

-          Kit keres kisasszony? – szólít meg egy idősebb úr.

-          Senkit, senkit.

-          Meg hívhatnám Önt egy pohár Martinira?

-          Uram kérem hagyjon engem békén. Kérem.

-          Csak egy pohár, nem hal bele.

-          Hagyjon. – szorította meg karom.

Kedves tekintetét egy mérgesebb vette át. Maga után kezdett el ráncigálni, hiába ellenkeztem.

-          Engedjen el!! – mormogom.

Hiába a kiabálás, hiába az ellenkezés. Ennél az embernél semmi se segít. Minden reményt elvesztettem, mikor meghallottam Zayn hangját. Csak egy halk suttogást hallottam meg. „ Engedje el!”. A szoros kar hirtelen elengedett. Zayn keze ökölbe szorítva, az úr a földön. Én riadtan állok és nézem ahogy az a férfi az orrát fogja….