5.Fejezet - Állás

Sziasztok kedves olvasók! Nagyon köszönöm az eddigi 6 (!) feliratkozót. (Kérhetnék kommenteket hogy kövi rész jöjjön de akkor nekem lenne rossz)Nagyon boldog vagyok hogy ennyien olvassátok a blogot. Még boldogabb lennék ha még többen olvasnák, és még boldogabb ha hagynátok magatok után jelet, megjegyzést, pipát. Meghoztam nektek az 5.részt, ami remélem tetszik nektek. Jó olvasást kívánok. xx

Haza értem a meleg lakásba. Mielőtt még elindultam volna újra, leültem a hideg asztal egyik sarkába és átnéztem néhány dolgot. Louis betoppant az étkezőbe, mellém ült és figyelte ahogy a lapot lapozgatom.

-          Mondjad Louis! – szóltam fel.

-          Semmi, csak szeretem nézni ahogy a lapokat babrálod.

Összeszedtem az össze vissza heverő papírokat majd felmarkoltam és siettem fel a lépcsőn. A szobámban az ágy közelében egy suhintást tettem és oda dobtam a kupacot. A szekrényem két ajtaját kinyitottam és kutakodtam benne.

-          Mit keresel? – kérdezte.

-           Semmit..Hagyjuk.. – fordultam meg és mondtam.

-          Tudok segíteni?

-          Nem.

Még beljebb dugtam a fejemet a ruhásszekrény aljába. „Hol van?” kérdeztem magamtól. Louis ott állt a hátam mögött és figyelt. Figyelt, mint valami kiskutyát hogy el ne vesszek. Közben mellém hajolt és ő is a szekrénybe hajolt. Útban volt. Nem akartam rá förmedni, hogy menjen végre el, hisz nagyon aranyos, hogy ennyire próbál kedves lenni. De amikor kihajolni készültem, Loui zavart. Nem fértem el tőle. A szekrényem nem valami tágas, de nem is valami szűk. Végre sikerült kimászni mikor meglökött.

-          Louis!! – kiáltottam fel.

-          Bocsi… - a földre pillantva guggolt mellettem. 

Le huppadtam az ágy sarkára és elkezdtem újra gondolkodni. „Hol lehet az a doboz?” Hogy milyen dobozt kerestem? Egy olyat, amiben régi kacatok sorakoztak. Fontos volt nekem hogy azt megtaláljam, hisz ahova menni akarok, munkahelyre, szükség van rá. Felálltam és a másik szekrényem felé siettem. Jól feltúrtam azt is. Louis még mindig ott van. Ott durcázik az egyik babzsák fotelben.

-          Loui. Sajnálom, hogy így rád förmedtem, de tudod…keresek egy dobozt. Fontos lenne hogy azt megtaláljam.

-          Semmi baj. Szerintem tudok segíteni. Bár fogalmam sincs milyen doboz is az, de viszont kerested már a padláson is?

-          A padlás…Tényleg..

Nem is gondoltam akkor arra, hogy van még egy hely ahol kereshetném. Louis kezébe markoltam, mert a rideg ház tetejében a sötétség, a hosszú, hatalmas pókhálók tömkellege, az ijesztő tárgyak mind rémisztőek.  Fogta és a lépcsőt kitámasztva álltunk.

-          Menj te először! – szóltam.

-          Nem te!

-          Te!!

Sikerült elérnem hogy ő menjen fel először. Zseblámpával állt és világított. Mit ne mondjak, akkor még nem gondoltam hogy jó élmény lesz vele ez a padlásos ügy. Újra a karjánál fogtam és úgy gyalogoltunk végig a szürke szobában. A falakra pillantva régi fotókat vettünk észre. Némelyiken csak mosolyogtunk, némelyiken pedig szomorkodtunk. Olyan személyek álltak a képeken akiket vagy nem láttam vagy már nincsenek köztünk. Könnyes szemmel álltam miközben Louis átölelt. Nagyot sóhajtottam majd folytattam az elkezdett tevékenységemet. Végre megleltem a kis dobozkát. Felkarolta és levitte nekem. Én siettem utána. A szobámba vissza mentünk és a szőnyegre ülve bontottam fel a csomagot. Benne volt még a karkötőm, amit Harry ajándékozott nekem, mikor még olyan 8 éves lehettem. Louis művirága is ott díszelgett.

                                       *Louis szemszöge*

Ahogy Miranda csillogó szemmel kutakodott a dobozban én azon gondolkodtam, hogy is szólítsam meg. Randira akartam elhívni, de valami mindig közbe jött. Itt van a lehetőség, itt van az a perc amire már órák óta várok. De félek, azt hiszi hogy túl gyors vagyok, és én ezt nem szeretném. Nagy levegőt vettem és a számat nyitottam ki.

-          Miranda!

-          Tessék?

-          Azt szeret… nem tudtam befejezni a mondatot. Se a szót. Felcsörrent a telefonja és oda rohant.

Nagy szemekkel figyeltem, hogy miről is van szó. Letette a telefont majd gyorsan az ágy sarkán ülve felvette a cipőjét majd felkapta a papírokat amiket keresett. A szobából is kiment. Itt hagyott engem egyedül, anélkül hogy megvárta volna, mit is akartam. Elhúzott szájjal álltam fel és mentem én is kifelé. Mir kisöccse belém botlott. Rám nézett kék szemeivel és elmosolyodva mutatta fel a játék kardját majd rohant tovább. Egy percre újra felhúztam a számat majd az újra lecsügget. Le lépkedtem az öreg lépcső fokokon majd elvettem az akasztóról a kabátomat majd kiléptem az ajtón. Kint a ház előtt álltak a fiúk. Mind rám vártak.

-          Louis, hol a fenébe voltál? Tudod mióta várunk téged?? – ordítottak rám felváltva.

-          Segítettem Mirandának. Keresett valamit..

-          Jól van. Na szállj be az autóba, most már tényleg indulnunk kell.

Ekkor kaptam észhez, nekem már rég a srácokkal forgatni kéne az új videó klipet.  

                                                       *Miranda szemszöge*

Elrohanva siettem az állásinterjúra. Fél úton megállva lelkiismeretesen gondoltam bele, hogy ott hagytam Louist. Ott hagytam a szobámban pedig ő mondani akart valamit. Ideges lettem és fordultam vissza, de hiába is, ő már biztos nincs ott. Tovább gyalogoltam. Zsebre tett kézzel figyelem a hatalmas lakásokat amik szép sorban tornyosulnak. Az egész utca csendben van. Egy autó vagy teherautó se sehol. A házszámokat figyelmesen vizsgálgatva megyek előre. A karrieremet nem szeretném egyből azzal kezdeni, hogy belevágok máris a nehezébe. Egyenlőre még a legegyszerűbb pincér munka is elfogadható. Aztán jöhet a többi. Royal De Castle’ étterem előtt állok. Szép hatalmas vár melyben egy kis étterem féle helyezkedik el. Beléptem és azon pillanat megcsapta az orromat a finom péksütemény és egyéb étel illata.

Leültem az egyik üres kis kerek asztalhoz és vártam míg valamelyik pincér rá nem ér. Hamar előkészítettem a fontosabb papírokat, a hajamat is megigazítottam hogy normális benyomásom legyen. Mikor megpillantottam hogy egy szabad pincér épp indulna befelé a raktárba felpattanva siettem felé és szóltam.

-          Elénézést, ne haragudj.

-          Tessék? Adhatok valami italt? Vagy valami ételt?

-          Nem, a főnökét keresem. Állásra jelentkeztem.

-          Oh, kövessen.

Beléptünk a zsúfolt szűk szobába ahol a padokon több ember ült. Szinte ellepték az egész éttermet. Előre tolakodtam és megálltam az ajtó sarkában. Csak álltam és álltam. Majdnem fél órát is, mikor végre az én nevemet szólította az úr.

-          Miranda Walt!

Besiettem. Egy hangulatos szobába léptem be ahol fehér kanapék sorakoztak. Az egyiken ült Mr. Stuart is.  Leültem szembe vele és síri csöndben gubbasztottam. Vártam amíg felteszi az első kérdését. Körülbelül fél órát voltam az épületben. Stuart így köszönt el:

-          Köszönjük hogy elfáradt idáig. Amint valami információt is megtudunk azonnal értesítjük önt.

Boldog voltam, pedig még azt se tudtam hogy pincér vagyok e már vagy sem. Kiléptem a kastély étteremből és haza felé indultam. 

Az eső hangos kopogással csapódott a műanyag tető félére majd onnan gördült lefelé. Esernyőmet gyorsan kikaptam a táskámból majd gyalogoltam hazafelé. Ekkor hátulról megbillentett Niall.

-          Szia! Hát te mit csinálsz ilyen időben itt?

-          Szia Niall! Állásinterjún voltam. De nem értem hogy ennek a fránya esőnek miért pont most kell esnie…

-          Figyelj, itt parkolok a közelben szívesen haza viszlek.

-          Komolyan? De én előtte szeretnék beülni valahová, mert farkas éhes vagyok! – mondtam neki.

-          Nem probléma. Hogy bevalljam, én is kajálni indultam. Elkísérlek.

Beszálltam a járművébe és indultunk is egy közeli, jó büfé felé. Jól bekajáltunk. Alig bírtam felállni az asztaltól. Sőt, majdnem kidurrantam. Niall szerencsére a haza felei utat is felajánlotta. – hazakísért – Kiszálltam a kocsiból Niall a lakásba is bejött. Furcsának tartottam, hogy a ház ilyen csendes. Szinte mintha lakatlan lenne. A nappalit kerestem hosszú, kinyújtott karral. Niallhoz szóltam, de ő se válaszolt. Féltem. Egyre jobban…