1O.fejezet - Csak egy tépett szív...

Sziasztoooooook!Meghoztam nagy örömmel a 10.fejezetet. Igen, idáig is el jutottunk^^ Köszönöm a támogatást a 13 (!!) feliratkozónak + azoknak akik pipáltak. Remélem még többen is leszünk, még többen fogják olvasni Miranda életét. Szerintem ez a rész egyrészt nagyon romantikus lett. Azaz csak a vége talán...Nem árulok el  többet csak annyit, hogy hosszú részt hoztam. Jó olvasást:) xx

Egyedül maradtam a hideg, borzongató kórházban. A szobám négy fehér fala vakító fénnyel lep el mindent. Unalmas egy helyben feküdni és nem csinálni semmit. Még a munka miatt se kerestek. Oldalra dőltem a polc felé majd kihúztam a nyikorgó fiókot. Találtam benne egy üres, fehér lapot amit ki is vettem, majd egy ceruzát. Ha mást nem, akkor rajzolok. Lassan visszafeküdtem az eredeti pozíciómba majd elkezdtem firkálni valamit. Alig telt el pár perc mikor lépteket hallottam kintről. Lepakoltam a kezemben lévő tárgyakat majd oldalra fordultam. Egyre hangosabbak voltak azok a léptek. Hirtelen elcsendesült. Nem hallom már a zajt. Hátamra fordultam újra majd az tűnt fel, hogy a kilincs lefele hajlik. Majd egy kattanás és elkezd lassan nyílni az. De ki lehet? Félni kezdtem. Féltem, hogy újra ide jön Doran hogy megfenyegessen megint. De csak egy ártatlan ápolónő volt, aki hozta a reggelit. Nem is maradt sokáig, hamar eltűnt. Kicsit rémisztő volt egyedül lenni.  Nem volt bő az étel, csak egy zsemle és egy kis vaj. Amint azt befaltam kikászálódni kezdtem az ágyból. Nem fekhetek egész nap. Kisétáltam a fürdőszobába hogy kicsit felfrissítsem magamat. Később visszaindultam az ágy felé. A polcon tettem rendet, mert túl sok képet hoztak be a barátaim. Ekkor benyitódik újra az ajtó.  Minden egyes tett a szívbajt hozta rám. De csak a nővér volt, hogy kivigye a ételes tálcát.

-          Kérem feküdjön vissza az ágyába, hamarosan megérkezik Fronten doktor úr. – utasított.

-          Rendben.. és elnézést!

-          Tessék!

-          Mikor mehetek ki innen?

-          Majd ma kiderül. Viszlát.

Izgatott lettem. Talán még ma kiengedhetnek innen. De az is lehet, hogy hetekig itt fekhetek.  Percekkel később még mindig ott gubbasztok az ágy szélén és hallgatom az óra lassú kattogását, amely lassan megőrjít. Felpillantok a ketyegőre ami lassan váltja másodperceit, de a doktor még sehol. Kezdek ideges lenni. Nagyon ideges. Bedőltem az ágyba, és próbáltam egy kicsit is pihenni. Az öreg fekvő helyen jobbra forgolódtam majd balra. Hátamon fekve a plafont vizsgáltam majd hasamra átgördülve a párnám mintázatát. Nem sikerült aludnom. Talán Fronten doktorúrhoz kéne mennem…Biztos rám vár. Kikeltem az ágyból újra és a ruhásszekrény felé indultam. Kerestem valami tűrhető ruhát, de csak a lyukas, véres póló díszelgett a vállfán.  Ahányszor csak valami utalást látok Halloween estéjére, a szemembe könny gördül ami lassan lefelé indul. A rossz emlékek amik ahhoz kötnek. A seb ami a hasamon díszeleg talán sose tűnik már el. Nem bírom a feszültséget. Nem bírom hogy az a személy akit valaki gyilkolásra késztetett még mindig szabad lábon mászkál a városban. Bárhol lehet Doran. Talán… ekkor megijedtem. Megijedtem mert féltem, hogy következő terve a családom szétszakítása lesz. Csak őket hagyja békén. Inkább meghalok mintsem hogy azokat akiket szeretek bántsa. Miközben ott álltam a szekrény előtt valaki hátulról átkarolt. Egy percre élveztem azt a selymes, nyugtató ölelést. De csak addig, míg a fejemet el nem fordítottam.  Az a fürtös srác állt ott aki tönkre tette a kapcsolatomat. Fogtam magamtól ellökve szóltam rá.

-          Hogy képzeled?

-          Mi az hogy, hogy képzelem? Elvégre szakítottál Louissal így hát végre egymásé lehetünk. – magyarázkodott.

-          Te nagyon nagy tévedésben élsz Harry. Hogy képzeled hogy rám mászol miután az a pasi akit szeretek szakított velem.

-          Én azt hittem te szeretsz engem..

-          Régen azt hittem. De most már tudom, hogy nekem csak egy férfi létezik. Louis. Ő az aki úriember módjára szeretett. Minden elkövetett csak azért hogy boldog legyek. De te ezt is elszúrtad… - könnyes szemmel vágódtam az ágyamra.

-          Sajnálom..Ezt már mondtam is. De tudod nekem nincs más az életemben. Csak te. Te vagy az, aki megváltotta az életemet. Te vagy az akivel azon az éjjel a legjobban éreztem magamat. Ne tagadj meg kérlek.

-          Nem tagadlak. Csak szeretném ha egy időre leszállnál rólam. Talán Louisról is. Nem kell nekem a sajnálkozásod.

            *Harry*

Csak segíteni akartam neki. Mellette lenni a bajban és az örömben. De úgy hiszem ő már talán el is akar felejteni. Felejteni akarja azt, amit örökre őriznie kéne. Legalább a barátom maradna. Én szeretem ezt a csillogó szemű lányt, szeretem a szép hosszú barna haját. Az illatát. Fáj hogy többet talán soha nem érezhetem ezeket. Soha nem éreztem ilyen érzelmeket egy lány iránt mint most Mirandáért. Harcolni kell érte. Harcolni a nagy szívéért. De egy elegáns fiúval versengni…Esélyem sincs.

-          Beszéljük meg Miranda. Beszéljük meg és maradjunk legalább barátok.

-          Harry…Szerinted ezt meglehet bocsátani? Ha igen is, akkor adj időt. Kérlek menj el..Most.

-          De nem megyek el anélkül hogy ne beszélnénk.

-          Menj el!! – mondta sírva. – Hagyj egyedül. Kérlek…

      
Mit mondhattam volna? Lassan, apró léptekkel vonultam ki a szobából. Az ajtót magam után bezárva kezdtem sírni. Nem illik hozzám ez az érzékenység de.. Sírva dőltem neki a szürke elválasztónak miközben lassan guggolásba érkeztem. Szörnyű, hogy ilyen könnyen tönkre lehet tenni egy ilyen kapcsolatot. De nem maradhatok itt, bárki észre vehet. Inkább megyek a srácokhoz…

                                                                *Miranda*

Elment Ő is. Haragszok rá, de annyira nem hogy el engedjem végleg. Az ajtó felé mentem majd rátettem tenyeremet arra. Nagy levegőt vettem mivel a sírást fojtottam vissza. Talán túl durva voltam vele. Érzéketlen, szívtelen. Csak együtt érző akart lenni. Elengedve a hideg ajtót vissza sétáltam az ágyamhoz. Újra benyitott valaki. Azt gondoltam Hazza jött vissza, de nem ő. Anyu volt az aki egy kisebb táskával látogatott meg.

-          Szia anyu, mit hoztál?

-          Pár tiszta ruhát neked. Nem akarom hogy abban a piszkos ruhában gyere haza.

-          Még az se biztos hogy haza mehetek…

-          De. Beszéltem a doktorral aki azt mondta hogy nem annyira nagy a seb így haza mehetsz. Ja, és van hír az állásról.

-          De jó..Végra haza mehetek. Öhm…Nem hívtak még, de remélem nem felejtettek el.

-          Rendben, de most öltözz apu kint vár minket a kocsiban. – mosolygott rám.

Kikaptam kezéből a kis táskát és a fürdőszobába siettem. Pont a kedvenc ruháimat csomagolta be.  Boldog voltam hogy nem sikerült a terve Doran-nak. De valahogy az maradt meg bennem, hogy bosszút fogok állni. Talán én öljem meg? Nem tudom..Nem akarom hogy vér tapadjon a kezemhez. Inkább elfelejtem azt a lányt. Készen voltam. Készen ahhoz hogy kilépjek ebből az épületből. A tolóajtó mögött állt valaki. Valaki aki közel volt apu autójához. Egy csokor rózsa volt keze között. Anyára pillantottam aki mosollyal válaszolt. Kisiettem. Louis állt ott. Csupán csak egy álomban vagyok? Vagy tényleg ő gyalogol felém mosolyogva? Átkarolta derekamat miközben másik kezével a rózsákat nyújtotta felém. Majd súgta;

-          Szeretlek. Tudom, más nem bocsátana meg ilyen könnyen, de ez a baleset eldöntötte bennem, te vagy az akit igazán szeretek. Te vagy az a lány aki első látásra elcsalta szívemet.

-          Louis… - nem hagyta hogy szóhoz kezdjek inkább lassan, érzelemmel az ajkamra nyomott egy lágy csókot.  

Ez vajon a valóság, vagy pusztán beleőrülök a hiányába Louisnak…?